Sziklás tenger parton alkonyat hull csendben. Jeges szél kel, sikolt s tombol önfeledten. Szürke messzeségből karcsú lány tűnik fel, nyirkos tenger parton a sziklák felé lépdel. Hosszú idő óta itt jár minden éjjel, halvány ifjú arca dacol fagyos széllel. Szürke szikla hátán magányosan várja, hátha a szerelmét végre újra látja. A távolba téved boldogtalan szeme, és lehull ölébe két erőtlen keze. Ekkor egy esőcsepp tenyerébe csöppen, s azután csak hullnak-hullnak egyre többen. A reménytelenség úrrá lesz a lányon, régóta először nyomja el az álom. Párnája a rideg, kemény szürke szikla, egy csepp sós víz csordul rajta... mintha sírna. Zokog, mintha tudná álom száll a lányra, s ez lesz az utolsó parti éjszakája. Síró bölcső szikla búcsút vesz a lánytól, most már az ő lelke terhes a magánytól. A lány szeme csukva, édes álmot kerget, el repíti hozzá kedves álom felleg. Melegséget érez, s meglepetten hallja, fel dereng az égen kedvesének hangja. Őt szólítja, halkan hívja... becézgeti, távoli vizekről így vall, s üzen neki: " Úton vagyok hozzád Kedves, úgy hiányzol! Csokrot viszek Neked ezer rózsa szálból! Vörös rózsa száll majd fel a horizontról, akkor érezd Kedves, szerelmem mesélik. S ha partra vet a tajték fehér rózsa szálat, akkor tudd majd Kedves, tárt karokkal várlak!" Felébred a lány és kél a nap is vele, vörös fényét látva könnybe lábad szeme. S arany napsugarak érintik az arcát, a kedves hű szerelmét ők mesélik, vallják. A lány szalad a parton, fürkészi a vizet, s valamit a hullám lába elé kivet. Lenéz rá a lány és arcán mosoly csillan, mégis a habokba könnyes szemmel pillant. Fehér rózsa szálat emel ki a vízből, régóta először kacag tiszta szívből. Búcsút mond a partnak, lehunyt szemmel még áll, majd ölelve a rózsát... a habokba sétál.